2015 szeptemberében új albummal jelentkezik az atlantai Last Red Ransom. Magazinunkat az a megtiszteltetés érte, hogy a zenekar felkért minket, írjunk egy előzetes ajánlót a lemezről. Ennek teszünk most eleget, de mindenekelőtt essék néhány szó magáról a csapatról is!
A Last Red Ransom egy industrial/glitch/rock/metal besorolású projekt, amely 2007-ben jött létre. Először három tagból állt a zenekar: C.K.Woods (ének, billentyűk, gitár, programming), Andrew Saint Woods (ének, gitár, billentyűk, programming) és Lance Adair (dob) alkotta a felállást. Később kiegészültek Zakk Morrow basszusgitárossal. Debütáló albumuk 2010-ben jelent meg Sleep Well Sweet Vanity címmel, 2012-ben pedig kiadák Lanters című kislemezüket.
Idén szeptemberben érkezik második albumuk, a Snubnose. Erről fogunk most bővebben írni!
Kezdésként szeretném tisztázni, hogy eddig nem találkoztam a zenekar nevével, így az első lemezük is kimaradt nekem. Ezt igyekszem pótolni a jövőben, most azonban a friss anyaggal kezdem az ismerkedést.
Megmondom őszintén, az industrial nem egészen az én műfajom. Nem zárkózom el tőle, de nem könnyű megfogni vele a figyelmemet. Nekik azonban már az első számmal sikerült.
A nyitó dal, a The Electric Sky egy picit misztikus billentyűtémával kezd, amihez hamar csatlakozik C.K. énekesnő egy igencsak fülbemászó dallammal. Ez a szám többi részében is vissza-visszatér, a refrénben pedig mintha visszahúzódna a hangja egyfajta háttértémába, illetve itt egy-egy sorra becsatlakozik a másik frontember, Saint. Bár sok az ismétlés a dalban, mégis jó hallgatnivaló és remek kezdés az albumon.
A Burning Buildings a személyes kedvencem az albumról. A refrénje annyira fülbemászó, hogy első hallgatás után még sokáig dúdoltam. Ebben a számban Saint énekel többet, és örülök, hogy ő is megmutatja a hangját – mert bizony van rajta mit. 😉 A két énekes egyébként nagyon jól kiegészíti egymást.
A Been Dead Before lassú dobbal és elektronikus billentyűvel kezd. Majd’ egy perces felvezetés után csatlakozik be C.K., közben pedig nagyon élvezhetően váltja egymást a tiszta és a torzított billentyűhang. Nincs a dalban klasszikus refrén, mindössze annyi, hogy C.K. a számcímet ismétli, de ide talán nem is kell több. Az énektéma szép ívben épül fel, a vége felé pedig a zene is gazdagodik egy-két extrával. Elvont, különös hangulatú szám, pozitív értelemben.
A negyedik dalként a már említett Lantern című dal következik, „Snubnose mix” kiegészítéssel. Nem tagadom, ezen a ponton már megfordult a fejemben, hogy kicsit hiányolok valami pörgősebb, tempósabb számot, bár mint említettem, az industrial világát annyira nem ismerem, ezért azt sem tudom, ott mennyire sűrű az ilyesmi. Mindenesetre ez a szám is megállja a helyét, C.K. már jobban játszadozik a hangjával, és jobban kiteljesedik a refrénben. A verzében Saint is hozza a színvonalat.
Giants. Na, itt már kicsit tempósabb a dobtéma, különösen a refrénben jó telt és gazdag. Az elektromos gitár is több szerepet kap, míg a korábbi dalokban inkább a szintitémák érvényesültek jobban. Az énektéma továbbra is kellőképp fülbemászó.
The Living Trust. Na, ebben kellőképp elegyedik minden zenei eszköz, amikből az előző dalokban ízelítőt kaptunk. A refrént feszes riffek támasztják meg, az énektéma elnyújtott, mégis megkapó, az átkötésben pedig gyönyörű tiszta billentyűtémát kapunk. Érdekesség, hogy ebből a dalból válik ki a következő track, az Etch. A kétperces tételben tulajdonképpen az előző dal verzéje ismétlődik refrénének nélkül. Ez az első szám az albumon, amely mellőzi az elektronikus elemeket, és inkább a rock/metal vonal kerül előtérbe. Ez határozottan üdítő kis kitérőnek bizonyul. A tiszta billentyűbe továbbra is szerelmes vagyok.
Welcome to America. Billentyűk, váááh! És igen, welcome, Saint, végre visszatértél! Az előző két-három dalban inkább csak C.K. énekelt, ami nem mondom, hogy unalmas, de Saint öblös, karakteres hangja is nagyon kell ehhez a zenéhez, hiányoltam már. A dal maga egy lassabb, kellemes darab, más műfajú albumoknál nagyjából itt bukkannának fel a kötelező balladák, ami nem mindenhol sikerül jól. A Welcome to America azonban megállja a helyét, szép elegyet képeznek a különféle szintitémák és a minimális dob.
The House. Így a kilencedik dalnál meg kell jegyezzem, a csapat nagyon ráérez arra, mikor és hogyan váltogassa a hangszereket úgy, hogy ne fulladjon unalomba az album. Ez a szám például közepes dobbal, halk szőnyegezéssel kezdődött, ám a refrénnél becsatlakozott a gitár – de még hogy! Szinte hangosan felsóhajtottam, annyira jót tett a dalnak. Itt-ott persze előfordulnak elektronikus elemek, de csak elenyésző számban, itt szintén inkább a rock/metal vonal érvényesül, különösen a refrénben.
És elérkeztünk a záró dalhoz, ami a One Word (Sparrow remix). Ez egy megfelelő levezetés, ötvözi minden lényeges jellemzőjét az albumnak: industrial elemek, letisztult billentyűk és torzított szintik, gitárriffek, dallamos ének, valamint a két frontember hangjának váltakozása.
Összefoglalva: Mint mondtam, a Last Red Ransom első albumát nem hallottam még, de ezek után biztosan arra is sort kerítek. Az mindenesetre tény, hogy ez egy igencsak erős anyag lett. Egyedül a gyorsabb tempót hiányoltam itt-ott, de a számok igényessége és a különféle stílusjegyek megfelelő elegyítése kárpótolt. Jó szívvel ajánlom mindenkinek!